Sziasztok! Ahogy ígértem, a mai poszt, nem sokkal az első olaszországi élményeim után következik, amiben megosztom veletek az összes éttermet/cukrászdát és kávézót, ahol jártunk múlt hétvégén Torinóban. Már ezer éve tervezgettem, hogy elmenjek Olaszországba, és így innen Lyon-tól mondhatni, csak egy határ választott el a dolce vitától! És, hogy ez micsoda igazság, de tényleg! Amint leszálltunk a buszról, a levegőben és érezni lehetett, hogy Olaszországban minden a gasztronómiáról szól. Na, de akkor kezdjük is a listát! Mivel ebédidőben értünk Torinóba, de még nem voltunk annyira éhesek, első utunk a buszmegállótól teljesen random vezetett minket egy kedves kis olasz büfébe, ahol meglepetésünkre egy amerikai család vezeti a boltot, így kedvesen kiszolgáltak minket, jól is esett az a forró tea a négyórás buszút után, hihi (sajnos a pontos nevére nem emlékszem, de ha megtalálom, updatelem a posztot)! Torinóban rengeteg a jobbnál-jobb fagyizó és kávézó, ahol az embereket egyáltalán nem érdekli az idő vagy az évszak, bármikor kaphatóak egy jó fagylaltra. Barangolásunk során felfedeztük a Lucco Gelateria-t, ahol ebédmenüvel vártak minket, és hát mondanom sem kell, hogy a menü utolsó fogása egy nagy adag fagyi volt, nyammm! Mellé jött egy espresso meg kis pasta, ahogy azt kell! Ha ebéd, ha vacsora, van egy utca Torinóban, amit majdnemhogy végigettünk. Vegyük is sorjában, először a Pizza Farinata 7 Nani étteremben jártunk, ami egy igazi olasz autentikus étterem. Mi mást is kértünk volna, mint pizzát, amit frissen tálalva tettek elénk egyenesen a forró kemencéből. A tésztája krémesen könnyed volt, a feltét pedig hibátlan. Én meg nyilvánvalóan gombás pizzát kértem, haha! Nagyon ajánlom ezt az éttermet, hisz megfizethető áron lakhatsz jól. Másnap a szomszédban vacsoráztunk, bár itt csak egy könnyed gyümölcssalátát ettünk, mivel az ebédünk eléggé kiadósra sikerült. Az utcában kicsit feljebb található a Seven Up pizzázó, szintén nagyon kedves olasz nénikkel és bácsikkal, forró kemencével és finom illatokkal vártak minket, nyilvánvaló volt, hogy beülünk. A spaghetti carbonara hazai fronton is isteni. Ha Olaszországban jársz, mindenképpen hagyd a „fancy” étteremláncokat, és próbáld ki az autentikus éttermeket, ahol sokkal kedvesebbek és az ételek elkészítésében is érezni azt az olasz életérzést! További érdekesség, ha esetleg nem tudtad volna, hogy az egyik kedvenc alkoholos italom, a Martini is Torinóban született annak idején, amit szerettünk volna megkóstolni, sőt hazahozni is egy üveggel, de ez végül nem jött össze… Na de sebaj, legalább van miért visszamenni, ugye?! Ja, és a sültgesztenyét se hagyd ki, ha esetleg az őszi-téli szezonban látogatsz Olaszországba, teljesen más, mint a budapesti karácsonyi vásárban árult „olasz gesztenye”, de tényleg! Itt nem kellett órákig hámozni, akkor is sikertelenül, sokkal nagyobbak a gesztenyék, az íze pedig isteni, kihagyhatatlan! Mondanom se kell, azonnal megjött a hangulatom a karácsonyi vásározáshoz, mindez miközben 25 fokban és napsütésben sétáltunk a Via Roma-n, haha! Most már irány vissza Lyon-ba, köszi Olaszország, imádtalak!
0 Comments
Szóval, első utam Olaszországba! Igazából már tavaly óta tervezgettem, hogy elutazom Olaszországba, de sajnos anyagi okok és időhiány miatt még nem sikerült eljutnom... És hát valljuk be, azért Magyarországtól nem csak "egy köpésre" van! Viszont, attól a perctől kezdve, hogy tudtam, hogy Franciaországban kezdem ezt a félévet, egyértelmű volt, hogy innen csak egy rövidke buszos út választ el! Gondolkodtam, hogy melyik várost válasszam először, de mivel Torinó a hozzánk legközelebbi nagyváros, úgy voltam vele, hogy miért is ne! A finn barátnőmmel, Essivel, vágtunk neki az útnak kettecskén. Mint mindig, nyilván én voltam a programszervező, de sikerült a legeslegszebb októberi hétvégét kiválasztanunk, adott volt a remek idő! Na akkor nézzük, mit is láttunk arrafelé... Szóval múlt pénteken egy korai indulás után meg is érkeztünk a csodás Itáliába, de az utunkon odafelé fantasztikus látványban volt részünk. Egész végig a buszból kifelé nézelődtünk, az Alpok hegyes-dombos tája mindenfelé! Dél körül megérkeztünk, és az első utunk természetesen egy ebéd felé vezetett. A következő posztban fogok majd beszámolni az összes étteremről és kávézóról, ahol jártunk, hiszen ha Olaszország, akkor ételek, és hát ez egy külön bejegyzést érdemel, hihi! Egyébként először hadd mondjak néhány érdekességet a városról! Ha először Olaszországra gondolsz, lehet, hogy nem Torinó jut először eszedbe, de a város kellemes csalódás! Az ország negyedik legnagyobb városa, régen "Olaszország Detroit-jának" nevezték az ipara miatt. Mára viszont tökéletes opció egy hétvégi városnézéshez. Nekünk magyaroknak pedig azért is lehet különleges, mert Kossuth Lajos is itt élt haláláig, a hely, ahol élt pedig meg is emlékezik róla. A belvárosban szebbnél-szebb templomok mindenfelé, csodálatos barokk épületek és árkádok között mászkáltunk végig. Igaz tény, hogy az olasz tészta isteni! Na, de a gelato! Szavak nincsenek, mennyire finom volt, és nem spórolnak vele! Ha összehasonlítom Franciaországgal, az árak alacsonyabbak, ez számunkra is meglepő volt. Az első nap a Királyi Palota (Palazzo Reale) környékét jártuk be, végigsétáltunk a Via Roma-n, ami a leghosszabb és legfontosabb utcája a városnak, tele luxus márkák boltjaival egészen egy random H&M-ig. Ha arrafelé jársz, megcsodálhatod a Mole Antonelliana-t, és akár a Keresztelő Szent János Katedrálisba is bemehetsz, ahol a híres torinói leplet őrzik, bár ezt csak kb. 10 évente mutatják meg a nagyközönségnek is. Nem is tudom felsorolni az összes templomot és utcát, amerre jártunk aznap, annyi csodaszép helyet találtunk csak úgy random a városban, hogy azt látni kell! Este pedig jöhetett a megérdemelt olasz pizza, de erről majd bővebben a következő blogbejegyzésben! Mivel másnap egy egész napunk volt arra, hogy felfedezzük amit fel kellett, egy bőséges reggeli után útnak is indultunk. A tömegközlekedés borzasztó, ez az egyetlen negatívum talán, de még ez se vette el a kedvünket. Mindenki mindenkire dudál, kiabál, a buszvezetők előszeretettle használják a satuféket az egyes megállóknál, de viszonylag olcsón tudtunk tömegközlekedni. A 48 órás jegy 7 euró volt, ez szerintem teljesen fair, és ki is használtuk rendesen, mivel a szállásunk kiesett a belvárosból. Az idő is tökéletes volt, és átkeltünk a Pó folyón, egészen fel a Chiesa dei Cappuccini-ig, ahol lehengerlő látvány vár az egész városra, háttérben az Alpokkal. Elmondhatatlanul gyönyörű látvány volt, ide mindenképpen fel kell menni, ha arra jársz! Innentől kezdve csak sétáltunk, amerre éppen gondoltuk, majd ebédidő után egy kis pihenőt tettünk, de aztán visszatértünk a Királyi Palotához és megnéztük a benne lévő királyi kertet és a Savoya-i galériát is körbejártuk. Megéri diákként megnézni a kiállítást, mert 26 éves korig csak 2 euró a belépő, utána már hatalmas az ugrás, 15 euróra, hihi! Hatalmas város Torinó, és a két nap nyilván nem volt elég arra, hogy teljesen felfedezzük, de adjatok neki egy esélyt, látogassatok el ide. Az olasz emberek nagyon kedvesek, segítőkészek, bárkitől kértünk segítséget angolul, szívesen válaszolt. Már most várom, hogy visszatérjek Olaszországba, remélhetőleg jövő nyáron sikerül! Ahogy mondtam, a következő posztban várlak benneteket mindennel, ami az olasz gasztronómia!
Eltelt egy hónap, itt az október. Hú, ezt leírni is furcsa érzés, főleg, hogy ebben az elmúlt harmincakárhány napban rengeteg minden van benne. És ez közben meg elgondolkodtatott. Rájöttem, hogy egyáltalán nem nehéz így élni, távol a családtól, a barátoktól, még akkor is ha hiányoznak, mert közben kialakítottam magamnak egy életvitelt itt, meg van a sajátos rutinom, megszoktam a reggeli villamosozást, a kedves kávézó bácsikat, akik minden egyes nap az utca végén lévő bárban üldögélnek, mondhatni, otthonossá vált minden. Na nem mondom, a hazai koszt meglehetősen hiányzik, de annak is eljön majd az ideje. Azon is a napokban kezdtem el gondolkodni, hogy mekkora lehetőség ez, ami a kezemben van, hogy szabadon kiválaszthattam, hogy hol töltöm a következő félévet, majd felülök egy gépre, beköltözöm és kész. Bejárok az óráimra, találkozom a barátaimmal, közben pedig szabadon utazhatok, amerre csak kedvem tartja. Belegondoltam, hogy otthon, hiába lenne meg a kellő anyagi alapom hozzá, eszembe se jutott volna felülni egy buszra és elzötyögni valamerre egy hétvégére, maximum a nyári szünetben. Mondjuk, ez is egy csodája az Erasmus-nak, a száz másik mellett. Beláttam, hogy ha valahová elszeretnék utazni, ha látni akarok valamit, akárcsak városon belül, azt megtehetem, ha szakítok időt rá. Évek óta el akarok jutni Olaszországba, főleg az északi részére, és lám, pár nap múlva belekóstolhatok abba a bizonyos dolce vita-ba! Jó, nyilván könnyebb innen, pár órára az olasz határtól, de na, értitek a lényeget. Nyugodtan mondhatom, hogy mióta itt vagyok, az eddig idegen kultúra és hangulat, mára már teljesen beszippantott és élvezem. Élvezem, hogy ha kilépek az utcára, élet van, imádom látni, ahogy a helyi lakosok cipelik a megvásárolt baguette-jüket hazafelé a pékségből. Minden ilyen folyamatos apróság adja meg annak az érzését, hogy én is „idevalósi” lehetek, ha csak egy kicsit is. Furcsa módon, még csak az első hónapon vagyok túl, de már megérintett a gondolat, hogy talán kicsit gyorsan is telnek a napok itt. De mindig van mit csinálni, mindig van hova menni, szóval nem unatkozom. Még ha kedvem is lenne egy itthon-ülős estéhez, már csörren is a telefonom! De azért számomra nagyon fontos, hogy meg legyen a kellő idő magamra, az a bizonyos én-idő. Kell is, mert van, hogy ülök a metrón, tele emberekkel a délutáni rohammal hazafelé, és azon kezdek el agyalni, hogy kell egy kis csend. Kell az a csend és nyugalom, hogy fel tudjam dolgozni az élményeim. Na, meg az egyszerre három nyelv használata se könnyíti meg a dolgom, nem mondom, néha nagyon nehéz, sőt már van, hogy angol helyett franciául jutnak eszembe szavak, hah! A nap végére teljesen összekeverednek a gondolataim, mivel magyarul gondolkodom elsősorban, az a legegyszerűbb, na de, elmegyek az egyetemre, ahol angolul vannak az óráim, ezen kívül az erasmus-os barátaimmal is angolul beszélünk, a lakótársaimmal is, viszont a mindennapokban, az utcán, a villamoson, vagy a boltban, na meg a francia órámon franciára kell váltanom. Ez az egy dolog, amit még nem sikerült teljesen megszoknom… Ja, meg, hogy még mindig nincs internet itthon, amin már nem is tudom, hogy sírjak vagy nevessek, de ez is egy olyan dolog, hogy hálisten egy olyan városban élek, ahol számos más tevékenységgel ki tudom ezt váltani, és addig se a szobámban gubbasztok a Netflix előtt, haha! Ezen a ponton már furcsa is lenne, ha itt és most kellene befejeznem az egészet. Mondhatom, hogy teljesen megszoktam és megszerettem az itteni életem, hogy ennek még négy hónap után is nagyon nehéz lesz búcsút mondani. Na, de hol van az még…?!
Oh, Annecy! Igen, a mai posztban egy újabb útibeszámoló következik, méghozzá a kontinens (szerintem) legcsodálatosabb városáról, de tényleg! Jó, mondjuk tény, hogy még nem láttam az összeset, de hát higyjetek nekem! Ez itt Annecy, egy karnyújtásnyira Svájctól, és ezt már a levegőben is érezni lehet. Csupán két órányira Lyon-tól, egy hegyes-dombos vidék közepén, az Alpok meg a távolban. Mesés látvány volt már a busz ablakából megpillantani a hegyeket! És a legtökéletesebb napot választottuk ki, hisz 30 fokban és verőfényes napsütésben élvezhettük a város hangulatát. Ahogy leszálltunk a buszról, követtük a jelzőtáblákat és egyszercsak a városközpontban találtuk magunkat, tele turistákkal és jobbnál-jobb illatokkal. Mindenhol színes virágok és épületek, kacsák a folyóban, szól a zene, tényleg, mintha valaki megrendezte volna. Tátott szájjal bámultunk mindenfelé, jómagam már az első fél óra után eldöntöttem, hogy a nyugdíjas éveimet majd itt szeretném eltölteni, hahaha! A városban rengeteg a látnivaló, a hely maga egy kis ékszerdoboz. És hát, a tó, az Annecy-i tó (Lac d’Annecy), ami nem mellesleg Európa legtisztább tava, teljesen elkápráztatott minket, de rajtunk kívül még ezer más turistát, köztük más magyar turistákat is, akiket meghallottunk, miközben a tóparton sétálgattunk. Négyen voltunk lányok, így hát fogtuk magunkat és gondoltuk mi is lehet jobb és mókásabb egy szombat délután, mint vízibiciklizni! A víz jéghideg volt, én csak a lábaimat áztattam egy kicsit, ami a hőségben nagyon jól esett. Egy óra kötelező fotózkodás és tekerés után visszatértünk a szárazföldre, és folytattuk sétánkat. De az az egy óra a vízen szuper volt! Rengeteget nevettünk, vicces volt balanszolni egy állandóan hullámzó tavon, ami bár nem is hatalmas, turistahajók folyamatosan jöttek-mentek, így nagyon komoly procedúra volt egyensúlyozni egy kis vízibiciklit, amikor éppen pózolgatsz, és próbálod ellőni a tökéletes fotót, háttérben a csodás hegységgel, hahaha! Viszont, egy dolog, amit mindenképp vegyél figyelembe, mielőtt a városba látogatsz! Annecy nem a legolcsóbb hely, hogy is mondjam… két gombóc fagyiért 4, azaz NÉGY eurót fizettem, de hát üsse kő, egyszer élünk, hihi! Nagyon kellemes a város hangulata, és még így is, hogy tele volt turistával, nem volt zavaró, mindenki élvezte a napját, bámészkodott. Csodás volt egész nap hegyek és dombok között várost nézni és élvezni egymás társaságát. Számos katedrális és templom, az Annecy-i vár, a Szerelmesek hídja és még sok más nevezetesség vár, ha ide látogatsz, amit nagyon ajánlok. Mielőtt megkezdetem ezt a félévet itt, nem gondoltam volna, hogy egyáltalán eljutok Annecy-ba, azelőtt sosem volt rajta az úticéljaim között, de így annál nagyobb meglepetés volt! Az egy napos kirándulásunk után viszont muszáj volt egy kis megállj-t mondanom magamnak, mert hirtelen annyira tele lettem élménnyel az első pár hét után, hogy jól fog esni egy kis csend és olvasás az ágyamban. Bár ezer tervem van még a következő hetekre-hónapokra, nem is tudom, hogy fogom az összeset megvalósítani, hisz már egy hónap le is telt, és a napok csak úgy telnek és telnek! Most pedig egy kis öröm is a poszt végére! Ezen a hétvégén egy finn barátnőmmel, életemben először Olaszországba látogatunk, méghozzá Torinó-ba! Már nagyon várom, szuper lesz, természetesen rengeteg képpel és hosszas beszámolóval jövök majd jövő héten!
Sziasztok! Újra itt, a harmadik posztom pedig egy kis programajánló az első utazásunkról Saint-Etienne-be. Az itteni magyar lányokkal szerveztük meg az utazást, és hárman nekivágtunk ennek a csodás kis francia városnak. Méreteiben kb. akkora lehet, mint Pécs, és mi csak egy napot töltöttünk ott, főleg a belvárosban. Alig egy órás vonatút után nyakunkba vettük a várost, bár ahogy visszagondolok arra a hűvös és szeles időre, ami aznap volt, a hideg is kiráz! Főleg, hogy itt Lyon-ban a nyár még visszatért egy utolsó körre. Na de akkor most, mit is láttunk Saint-Etienne-ben… A vasútállomás nagyon közel van a belvároshoz, szóval mi egész nap gyalogoltunk. Korán értünk még oda, szombat reggel volt, és hát jól tudjuk, hogy a franciák nem éppen a koránkelős emberek, hihi. 10-11 óra körül üres utcák és csend fogadott, de ez egyáltalán nem zavart minket. Mivel elég hideg volt, gyorsan be is szöktünk a világon az egyik kedvenc kávézómba, amit még Prágában fedeztem fel, a Paul-ba. Mivel eddig csak a prágai Paul-ban jártam, kicsit fura is volt, nem cseh koronában látni az árakat, de egy forró zöld tea azonnal helyretett. Bemelegedtünk, és útnak is indultunk. Saint-Etienne-ben van egy „dizájn center”, amit először nehéz is volt megtalálni, és félig-meddig zárva volt, szóval csak néhány termet tudtunk megnézni, de furcsálltuk a helyszínt, mivel egy óvoda is helyet kapott itt. A nap végre kisütött, mi meg mentünk tovább. Ahogy jött az ebédidő, a város felébredt, és egyszer csak tele lettek az utcák emberekkel és zenével. A belvárosi szűk utcák, macskaköves járdák azonnal elrabolták a szívünket, szóval csak mászkáltunk mindenfelé. Találtunk egy parkot a térképen, így gondoltuk miért ne is másznánk fel Saint-Etienne legmagasabb pontjára, hihi. Mire felértünk, meg is éheztünk, így mindenki elővette a kis ételdobozát, leültünk egy padra és mindeközben már azt terveztük, hova megyünk következő hétvégén… (A következő poszt Annecy-ról fog szólni, készüljetek fel a legszebb és legcsodásabb francia városkára!) Visszatértünk a belvárosba, és mivel találtunk egy múzeumot, a francia diákigazolványunknak hála, ingyen bejártuk. Igen, fun fact, Franciaországban az állami múzeumok diákigazolvány felmutatásával ingyenesek! A múzeum kicsit random volt, az alsó szinten egy régi bicikli-kiállítás volt egy kis Tour de France históriával karöltve, az első emeleten egy szalag-kiállítás várt minket, majd a franciák Casino üzleteiről láttunk egy kiállítást. Ezek után kicsit esett a lelkesedésünk, a borús és hűvös idő, na meg a fáradtság megállított minket, így betértünk egy helyi belvárosi kocsmába, és egy-egy sörrel és egy jó kis beszélgetéssel zártuk a kirándulást. Saint-Etienne nagyon szép kisváros, mosolygós fiatalokkal és idősekkel, és ha arra jártok, mindenképpen nézzetek körül a helyi gourmet-boltokban is!
Na szóval. Bonjour, újra! Hol is hagytam abba?! Ja, igen. A megérkezésem Lyon-ba zökkenőmentes volt, hálisten a feladott bőröndöm is a kezembe került. Az első pár nap nagyon furcsa volt. Váltakozva éreztem az örömöt, hogy itt lehetek és a honvágyat, főleg úgy, hogy új volt minden és a szobámban csak egy ágy volt meg két szék. Mondjuk gyorsan kizökkentettem magam abból a lelkiállapotból és feltaláltam magam. Vettem pár használt bútort, szépen berendeztem kisebb-nagyobb dologgal a szobám, és valahogy onnantól kezdve fordult a dolog, és napról-napra jobban kezdtem el élvezni az ittlétet. Felfedeztem magamban, hogy nem is olyan eget rengető dolog ismerkedni idegenekkel, sőt szuper jó dolog. Határozottan kiugrottam a komfortzónámból, amire szükségem is volt. Bő egy hét alatt kb. 15 különféle országból lett ismerősöm/barátom, ami azóta csak nőtt. Igen, tudom, éééén?! Aki otthon a saját kis városkájában alig járt ki, nem is motiválta nagyon a dolog, főleg nem új emberekkel ismerkedni. És mégis, szóval ebből a szempontból máris szuper lehetőség eljönni akár egy félévre is külföldre. A másik hatalmas pozitívum, hogy hihetetlen kényelmes a matracom, szuper puha a takaróm, így hadd ne mondjam mennyire jókat alszom. Mivel itt Lyon-ban egy órával később kel fel a nap, nem mondom, hogy könnyű a kedd reggeli órámra 7-kor elindulni a sötétben, és ez még csak rosszabb lesz, ahogy közeledünk a télbe, meh. De hát ez legyen a legkisebb gondom itt, tényleg. Egyébként Lyon nagyon hasonlít Budapestre, főleg a folyóparti városrészek. És óóóóriási város, és amikor ezt mondom, akkor ezt úgy értsétek, hogy már a franciák szerint is kezd egy „második Párizs” lenni a város. Mielőtt idejöttem, bele se gondoltam, mekkora, és ez őszintén csak akkor esett le igazán, amikor fentről (amit azóta elneveztünk az itteni „Gellért-hegynek”) a katedrális mellől nézem rá a városra. Ameddig a szem ellát, épületek, lakótömbök, és amit nagyon jól esik látni, az a rengeteg zöld. Értek ezalatt kisebb-nagyobb parkot, fát vagy bokrot az utcákon. Akármennyire is nagy város Lyon, naponta millió autó és más-más közlekedési eszköz megy keresztül rajta, a természet közelsége így is megvan, ami nagyon jó. Most már, hogy közel egy hónap eltelt, jól érzem magam itt, kialakult a sajátos rutinom, megvan az órarendem, minden letisztult. És így, hogy elkezdődtek a francia órák, már a nyelvtudásom is kezd visszarázódni, amit a hétköznapokban igyekszem az egyetem falain kívül is használni. Amikor megérkeztem ide, kicsit megijedtem, hogy egy teljesen másik nyelvi kultúrába estem bele, de megnyugodtam, hisz az emberek nagy többsége beszéli az angolt, főleg akkor, ha látják, hogy valamit nagyon el akarsz mondani franciául, de nem tudsz, hihi. Már csak az időjárás szedhetné össze magát, mert már kicsit elég volt a nyárból, igen, sorry emberek, tudom, hogy aki ezt otthon olvassa, az lehet, hogy már őszi kabátban meg gumicsizmában jár-kel, de itt Lyon-ban még a papucs az aktuális lábbelim… Személy szerint már nagyon várom az őszt, kíváncsi vagyok, hogy itt Lyon-ban milyen, bár már most látni erre-arra lehulló faleveleket, ami nagyon jól áll ennek a színes csodavárosnak. Na jó, nagyjából kiírtam magamból az első tapasztalataim és gondolataim, a következő bejegyzésekben az első pár városlátogatásomról olvashattok majd, remélem várjátok!
Sziasztok! Na akkor végre, valahára elkezdődnek az Erasmus-os élményeimről és kalandjaimról szóló blogbejegyzések! Már alig vártam ezt a napot, hisz már közel egy hónapja, hogy itt vagyok, de az internet a lakásban, ahol lakom, nagyon nehezen jött létre, ez hosszú sztori, nem untatlak vele titeket. Szóval, kezdjük is az elején, hadd meséljek, hogy hol is vagyok és miért. Az, hogy eltöltsek külföldön egy félévet mindig is foglalkoztatott, mivel én az a fajta ember vagyok, aki nem bír egyhelyben maradni sokáig, és csak menni és menni és menni... De úgy gondolom, hogy eddig nem voltam elég bátor és elhivatott. Aztán végül tavaly évvégén, hosszas gondolkodás után döntöttem el, hogy az idei őszi félévet szeretném egy olyan helyen eltölteni, ahol még sose jártam. Titkon reméltem, hogy lesz lehetőség Franciaországba jönni, hiszen mind az ország, mind a nyelv vonzott. A választható helyszínek listáján ott szerepelt Lyon, és én azonnal igen-t mondtam rá. Akkor még nagyon távolinak tűnt az egész, nem hittem volna, hogy ennyire gyorsan eltelnek a hónapok, főleg a rengeteg adminisztrációs huza-vona közepette, de hát itt vagyok, és igazából tök furcsa is ezekre visszagondolni most már, mintha igaz se lett volna. A szálláskeresés Franciaországban nem a legegyszerűbb és mókásabb dolog, de nagy nehezen sikerült találnom egy szuper kis lakást, megfűszerezve három francia lakótárssal, akikkel most már mondhatom, szuper együtt lakni! Ezzel le is tudtam az előzetes elintéznivalók listáját, és nyugodtan folytattam tovább a nyári szünetem. Tudtam, hogy még van több, mint egy hónapom, és nem is nagyon realizáltam még akkor, hogy mi is vár rám. Ugrok egyet augusztus 27-ére, ami az utolsó teljes otthon töltött napom volt. Pakolásztam, rendezgettem a ruháim, aztán újra még vagy hatszor átpakoltam a bőröndöm, hogy beleférjek abba a 23 kg-ba, hihi. Szóval, ott tartottam, hogy… Még a végső bepakolásnál sem esett le nagyon, hogy nem csak egy egyhetes kirándulásra pakolok, ami kicsit furcsa érzés volt. Mindenki kérdezgette már hetekkel előtte, hogy izgulok-e, bepakoltam-e már, de én valahogy mindig csak annyit tudtam válaszolni nagy nyugodtan, hogy még ráérek. Aztán jött a hajnali repülőút, és irány a bécsi repülőtér. A családom kísért el a reptérre, még jó. Amint odaértünk, már nem is kellett keresgélni, hogy merre menjünk, szinte már csukott szemmel is ismerjük (főleg sötétben) ezt a repteret! Meg volt az utolsó nagy ölelés, az utolsó családi szelfi, egy kis pityergés is, de hát most először utaztam el ennyire hosszú időre otthonról. Külön pozitívum, hogy nem egyedül vagyok itt magyar egyetemistaként, bár akármennyire is móka új kultúrákkal és emberekkel ismerkedni, nagyon jól tud esni, hogy van kivel magyarul beszélnem, ez több szempontból is jól jön. És amióta itt vagyunk, már megjártunk egy-pár várost, na de erről majd nemsokára… Addigis, au revoir!
|
|